A tiszai halászat nemcsak számos család megélhetésének forrása volt évszázadokon át, hanem egy vízjáró életmód is. A Tisza folyó vonalában végig megtalálható volt a mesterség, tájegységenként, vízjárásonként, folyószakasz-típusonként elkülönülő eszközökkel, halászati módszerekkel. Legjellemzőbb megjelenési formája a szolnoki egykori Tabán városrész volt, mint a város külön „halászfaluja”.
A halászat legendás sokszínűsége alapvetően két okra vezethető vissza: egyrészről a Tisza egyes szakaszainak változó vízjárása, másrészről az egyes halfajok tartózkodási helye szerint is eltérő eljárások és halászkészségek voltak sikeresek. Még maga a tiszai halászladik is egy speciális halászfelszerelés. Halászni nyilván halásztak magányosan is, akár partról vagy ladikból, de külön kultúrája volt a csoportos, ún. halászbokorban végzett halászatnak. A halászbokor a halászok nagy- vagy kerítő háló használatához összeállt csoportja, amelynek belső életét és munkáját a minden tagra kiterjedő szokásjog szabályozta.
Már a folyószabályozások sem kedveztek a tiszai halászatnak, de az 1960-as évek óta beinduló haltermelő gazdaságok miatt végképp háttérbe szorult ezen ősi mesterség.
