A karikás-ostor a pásztornépek jellemző terelőeszköze. Formája, fonásmódja szinte azonos, a díszítésben találunk eltérést. Párhuzamait a keleti rokon népek pásztorkultúrájában megtaláljuk, különösen a kazakok, kirgizek, nogaj-tatárok népi kultúrájában láthatunk az alföldivel megegyező karikás-ostorokat. A hortobágyi pásztorokat leginkább a Nagykunság, kiváltképp Karcag és Kunmadaras, meg a Hajdúság adta. Eszközeiket leginkább maguk készítették, saját igényeik szerint, s cifrázták egymást túlszárnyalva. A pásztorhagyományok őrizték meg a legszebb karikás-ostorokat. A karikás elsősorban terelő szerszám, nem ütik vele az állatot, inkább csak megcsípik, megsuhintják a csapóval, az ostorszíj végén lévő régebben kenderkócból vagy szálára szedett kötélből, lófarokból vagy sörényből, esetleg finom, vékony hasibőrből készült fonattal. Nagyobb a hangja, mint amilyen a sújtása, jobban fél tőle az állat, rögtön tudja is, hogy merre kell menni.
