Az őskori halmok, „kunhalmok” többsége a Tiszántúl nagykunsági részén található. A kunhalom kifejezés nyelvújítási szó, előtte laponyagnak –lapos halmoknak nevezték őket. A kunhalom elnevezés a 19. században a nyelvújítás hatására született, Horváth István (1784-1846) nyelvész, régész, történésztől származik, abból a meggyőzőséből ered, hogy ezeket az emberkéz alkotta halmokat a 13. században betelepült kunok hozták létre. A kunhalom kifejezés meghonosodott a nyelvünkben és mára már általánossá vált.
A 20. század utolsó harmadában kezdődött el a halmok térképészeti és terepi számbavétele, mondhatni az utolsó óra utolsó percében. A Tiszántúl területén különféle térképészeti források alapján 3724 db halmot, többségében kurgánt, temetkezési helyet számoltak össze. Országos kataszterezésük után a 2002-ben összeállított adatbázisból kiderült, hogy a megmaradt halmok nagy veszélyben vannak, állapotuk az intenzív földművelés következtében romlik a halmok fele földművelés alatt áll, erdők jöttek rajtuk létre, vagy megbontottak (olykor csatorna töltésnek hordták el), de leginkább a Lineár típusú öntözőberendezések miatt, ahol útban volt a halom, legyalulták. A halmok védelme már az 1900-as években elkezdődött, de közel száz év telt el, míg a halmok védelmét törvénybe iktató Alföld-törvény megszületett. Ám hiába a felmérés, hiába az Alföld-törvény, a halmok hathatós védelme nem valósult meg.
